A flamenco gitárosok a világ legjobb gitárosai. Miért? Mert kilenc ujjukat használják a lehetséges tízből, bármire képesek a gitáron, amit más műfajban játszó kollégáik nem mindig tudnak megtenni. Széles érzelmi skálán játszanak. Mindig tudják, hol tartanak éppen. Expresszívek, impulzívak, mindig többet adnak, mint amit kapnak. Kísérnek táncosokat, énekeseket, játszanak szólóban. Egyszóval majdnem tökéletesek.
Ez persze csak félig igaz. Vannak jó, és vannak kevésbé jó flamenco gitárosok és persze vannak a géniuszok, akik nevét az egész világ ismeri. Azonban az tagadhatatlan, hogy a flamenco gitárjáték oly egyedi, hogy azt nem géniuszi szinteken játszva is bátran nevezhetjük gitárművészetnek. Semmivel össze nem hasonlítható hangzásvilága, pengetési technikája teljesen egyedivé teszi. Nem szabad azonban a technika oltárán feláldozni a flamenco lelkét. Sok mai, fiatal gitáros Paco De Lucia nyomdokain haladva elképesztő gitártechnikai tudással bír, mégis csak kevesek emelkednek ki közülük. Miért? Mert játékuknak nincs duendéje. Másképpen fogalmazva "nem jön át" az az ősi erő, amit minden flamenco keres. Mert a flamenco maga a duende. Az a pillanat, amikor a cante (az ének), a baile a (tánc), a toque (a gitár) eggyé válik az előadóval, a közönséggel és a világmindenséggel. Amikor megborzongsz, és tudod, hogy valami különös dolog történt, de nem tudod honnan jött és hová illant el egy ugyanolyan gyorsan és láthatatlanul, mint ahogyan érkezett.
A flamenco átformálja az ember lelkét. Bizonyos dolgok elhalványulnak, más részek kifényesednek, megváltoznak az élethez eseményeihez való viszonyaid. Ha keresed a duendét és néha, amikor egy-egy kegyelmi pillanatodban találkozol vele, meg fogod érezni azt az elemi erőt, szenvedélyt, bánatot, örömöt, szerelmet, ami maga az élet, maga az Ember.